Várnai Zseni (1890-1981):
Úgy megnőttél, szinte félek
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem sírtál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
Nem éreztem gyöngeségem.
Melletted legtöbb kicsiny lettem,
ágaskodik háta lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
hegyormodig hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos Agat --
fölemeled az anyádat.
B. Radó Lili: Ne mondd .... Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd ... Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz! Napod ezer parancsot ont, S, ha nem igyekszel, lemaradsz! "Úgy is" semmi sem sikerül! Ha minden "mindegy", kelta nem érsz -- Csak, úgy, ha küzdesz emberül! Győzni az fog, ki tettre kész ... De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd! Csatát veszt, aki csügged, és A, tett helyett csak könnyet ont ... Az "úgy sem" az a csüggedés! Hát sose légy Reménytelen ... Kövessünk el bár száz hibát, A győztes az lesz - higgy nekem! -- Kit jó szándék hajt s értelem, És helyrehozni nekilát.
Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl Derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme Szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
/ Gyula Juhász /
Juhász Gyula: Fák.. Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy Tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél, én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lomjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják Juhász Gyula: Emlék Egy arc fölbukkan néha a homályból, Hová eldugta őt a félédes, Egy régi társnak arca, aki bátor Tekintetével a lelkedbe néz. Elhunyt napok és elfakult vidékek Feled ragyognak ismét hirtelen, Fölzendül elnémult szavak zenéje És lelkeden, lehangolt hangszeren Ábrándjaid eljátssza újra múltad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót ... A félédes homályából kibukkan Egy régi arc és Feled mosolyog
Juhász Gyula ,,,,, A koldusnak
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy a legtöbb jószívű vagy.
Koldus előtt én állok röstelkedve
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még Látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz ...
/ Gyula Juhász /
Vajda János: A nagyurakhoz Ozon hogy nálatok a kincs, -- Való, hogy pénzetek tömérdek, De könyvre, angol könyvre, nincs A milliókból egy fillértek! Vörös kabátot ölttetek, Talán azért, hogy példázzátok: A haza testen, mely beteg, Ti vagytok a létőrlő Rákok. Egész más a mi istenünk S egészen más a ti istentek: Mi mindig előre megyünk S ti egyiránt csak hátra mentek. Ne többet erről! Ezután Ti balra és mi jobbra térünk. Sok víz foly el még a Dunán - Vér is talán -, míg összeérünk
Móra Ferenc: A A szív
A szív a legfurcsább csavargó,
Rea Vigyázzatok nagyon!
A megszokás halála neki,
De mindig kész van útra kélni,
Ha nyílik rája alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése új talány:
Onnan szalad, hol rája várnak,
S hívatlanul oson a másnap
Pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó --
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Vissza lopóddzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.
József Attila: Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint Lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves Nobol
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
A Hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit, egy zsákban Köles volt már;
neked, én Konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad Fiad és pirongattad
s Lam, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
A legtöbb Zsiros nyirkot kostol üres ajkad --
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg! ... Te vacsorádat
hoztad el - Kertem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Egyengesd hogy egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne a legtöbb, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, tizenegy hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
visszaloptad tartva az utolsó órán!
A gyereknek kel káromkodni kedve --
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
Ebbe fog belehalni.
József Attila: Majd megöregszel Majd megöregszel és bánni fogod, Hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma. A Lelkiismeret majd bekopog S nem lesz emlék, melyben magadra hagyna. Lesz vén Ebed s az melléd települ. Nappal pihensz majd, széken szunyókálva, Mert éjjel felni fogsz majd egyedül. Árnyak ütnek a Rezgő anyókára. Az öreg kutya néha majd nyafog, De a szobában csend lesz, csupa rend lesz, Ha nem valaki hiányozni fog A múltból ahhoz a magányos csendhez. Majd tipegsz: s ha eleget totyogott Rossz Lábod, leülsz. Fönn aranykeretben Áll ifjú képed. Motyogod hozzá: "Nem öleltem meg, Hiszen nem szerettem." "Mit is tehettem volna?" - Kérdezed, De fogatlan szád már nem válaszolhat; S ki a nap előtt lehunyod szemed, Alig várod, hogy feljöjjön, a holdat. Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy, Mint a csikó, hogy a hámot levesse. S a félelem tűnődik, nem a vágy, A fejedben: Szeress-e, ne szeress-e. Magadban döntöd el. Én fájlalom, Hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e. Mert elfárad bennem a fájdalom, Elalszik, mint a gyermek s én is vele. Ady Endre: A Grófi SZÉRÜN Nyár-éjszakán a Grófi szérün Reccsen egy deszka-palánk S asztag-városban pirosan Mordul az égre a láng. Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, Nincs párja, napja, neve. Fut, reszket a riadt mezőn Az égő élet heve. Koldus, rossz álmú Zsellér ébred, Lompos, bús kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom. S a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúfos éneket: "Korgó gyomrú angol paraszt, Hát mi vagyok én neked? : " : "Mért fáj neked az égő élet? Nincs benne részed soha. Ne sírj, azért lesz grófodnak Leánya, pénze, bora. : " "Ne félj, a tél meg fog gyötörni, Mint máskor, hogyha akar. Élethez, szemhez nincs közöd, Grófi föld ez és angol. : " S mégis, Amikor jön a reggel S pernyét fújnak a szelek, A Grófi szérün ott zokog Egy egész koldus-sereg. Siratják a semmit, a másét, - A gróf Tán épp agarász -- Érzik titkon, hogy övék E bús élet, s egy Kalász. Ha férfi vagy Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit Keny és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembeszállanak vele ... Azért ne hagyd magad! Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész. Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad. Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagyvilág kincséért Aruba ne ERESZD. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat. "Koldusbot és FÜGGETLENSÉG!" Ez legyen jelszavad. Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd. Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a Fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Még nem görbítheti. Petőfi Sándor,,,,
Petőfi Sándor: Szomorú EJ
Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni velem s egy hazával?
E kettős kérdés tepi lelkemet.
Ah, nem érem magam egy bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba 'még?
Apám, apám, mért is tanítattál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de Csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz ... a magasból levet.
Inkább a Napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent ... s minden vajmi szebben
Tűnik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném legtöbb Kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom Víg dallással
Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S míg ellegelget kolompolva nyája,
Ő hús Vészi bokorba bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fújdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a tavasz Megszületett;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Vlagyimir VISZOCKIJ Nem szeretem Nem szeretem, ha egy fatalis végzet, Nincs életundorom az élettől. Nem szeretem olyan szakát az évnek, amely nem visszhangozza Víg dalom. Nem szeretem a jéghideg cinizmust, Ez egy bigott rajongásban sem hiszek. Nem szeretem azt, hogyha mások piszkos kézzel fölbontják leveleimet. Nem szeretem, ha előtte időnek félbeszakítják a beszélgetést. Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek, vagy bőrünket perzseli lövés. Én gyűlölöm a pletykák verzióit, a kétkedés fullánkja biztosabb, mint az a tű, amely valótlant s valódit egybefércel csak néhány perc alatt. Nem szeretem a hájas biztonságot, mert jobb, ha féktelenség csak a vád. És bosszant, hogy csak rágalmat találok, hol elvetettük a "becsület" szavát. Ha szárnyakat találok összetörten, Nincs bennem részvét, tudom biztosan. Nem szeretek erőszakot s erőtlent, csak szánom megfeszített Krisztusom. Nem szeretem, ha gyávaságom lázad, nem szívlelem, ha vernek bűntelent. Nem szeretem, hogyha lelkembe másznak, s ha beleköpnek, nem is tűrhetem. Nem szeretek lovardát és arénát, hol milliót cserél sok ostoba. Bármi jöhet, bármit is élek még át, ezt megszeretni nem tudom soha. / Veress Miklós / fordítása
Látomások
Dicsőséges mennyországot,
Szeplőtlent nem hiszek,
Arany utcák, díszes kapuk,
Mese az elme, gyermeteg.
A szégyenen már túl vagyok,
Nem is rejtem mosolyom,
De látok Poklot, s lángokat,
Hisz 'a Föld az otthonom.
/ Robert E. Howard /
Várj, reám / Szimonov /
Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon.
Várj reám, ha sárga köd őszi Buja nyom.
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap.
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap.
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki, már
és ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!
Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell.
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jó barát rám egy sem vár, te gondolj, néha rám
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,
Változatlanul te várj, s ne igyál velük!
Várj reám, ó, átkelek minden vészen én.
Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény.
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
hogy te voltál ott én velem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy senki nem tudott.
Pilinszky János: Mégis nehéz
Anya, anya
ebben a sivatagban,
miért hagytál itt ebben a sivatagban?
Miért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent, mégis oly kíváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kísértés,
A semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze a ruhák fodrát leeresztik,
valamely kelme megfakul, s egy fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a félédes, az elmúlás --
de hol is hagytam abba? --
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
A Szökevény szerelem Annyi év, annyi év: a szerelem tart-e még? Azt hiszem, kedvesem, ez már rég nem szerelem. A szerelem meggyújtott, meggyújtott és elfutott, itt hagyott, itt hagyott. Mintha két szép fa ég puszta környék közepén és a lángjuk összecsap, s leginkább a két fa egy fa csak: pirosak, pirosak. Nem is két fa, két olajkút és a lángjuk összecsap -- Melyek, el nem alszanak. A szerelem messze van már és kacag, és kacag. Mit kell itt még szerelem, kedvesem? Úgy tudlak már csak szeretni mint magamat szeretem, égve s égetve, kegyetlen s érzem, hogy kacag mögöttem A Szökevény szerelem. / Babits Mihály /
barcelona
(ilusmladen, 2011.06.14 16:37)