Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


parasztság élete az 1930-as években

2010.04.06

Kép

A parasztság élete az 1930-as években:

A parasztsághoz tartoztak a gazdag, már polgári színvonalon élő középbirtokos parasztok, a különböző méretű telken gazdálkodók, a zsellérek, végül a nagybirtokon dolgozó cselédek, és legalul az időszaki bérmunkás summások, kubikusok. A városi házicselédség jelentős része a szegény parasztok leányaiból kerül ki, akik kelengyéjük összegyűjtése érdekében vállaltak pár évig cselédmunkát, majd vagy férjhez mennek valami altiszthez, alkalmazotthoz, vagy elzüllöttek és prostituálttá lettek, vagy hazatértek falujukba, és visszatagozódtak a paraszti társadalomba.

A parasztságon belül az volt a nagy vízválasztó, hogy kinek volt saját jogon földje. A földdel rendelkezők nagy részének tulajdonában volt egy földdarabka, egyre többen voltak azonban a haszonbérlők is, akik ezért igyekeztek piaci termeléssel foglalkozni, elsősorban kertészkedéssel.

A parasztság leggazdagabb körei sok tekintetben polgárrá váltak: mivel másokat dolgoztattak, nem, vagy csak keveset gürcöltek a földjükön, gyermekeiket városban iskoláztatták, a városba jártak bevásárolni, ottani divat szerint öltözködtek, lakásuk berendezése és életmódjuk azonban lassabban alakult át.

A paraszti életmódot szabályozta a lakóhely (mezőváros, falu vagy tanya), a származás (egészen máshogyan élt a dunántúli vagy tiszántúli magyar, a sváb vagy a cigány ember). A hagyományos paraszti életmódot folytatta a magyar paraszt (ide tartozott a szlovák, a délszláv paraszt is). Ennek mintájául a hagyományos vidéki nemesi életforma szolgált: egyenlő örökösödés, exogám házasodás, önellátó gazdálkodásra törekvés, hagyományos termények hagyományos úton történő előállítása. A nemek szerinti munkamegosztás merev volt, és sokat adtak bizonyos presztizs szempontokra, az öltözködésre, a szokásosnál sokkal dúsabb ünnepi étkezésekre, a tisztaszoba berendezésére. Itt azonban már jelentkezett bizonyos régiók közötti különbség: az alföldi summás kevéske fölöslegét hajlamos volt díszes ünnepi ruhára vagy kelengyére költeni, a dunántúli inkább házépítésre spórolt. Ettől jelentősen eltért a sváb parasztság életmódja: itt törzs-öröklési rend uralkodott (az elsőszülött fiú örökölte az egész földet, a többiek csak ingóságokat kaptak). A szorgalom és takarékosság elsőleges érték volt, a nemek közötti munkamegosztás nem volt olyan merev, az egész gazdaság a piacra termelt, nem az autarkia volt az elsőleges szempont. A presztizs-költések helyett inkább befektettek és beruháztak. Kevesebb ünnepet tartottak, kevésbé fényűzően. A cigányságnak csak egy része települt meg, a többség vándor-életformája miatt nem is sorolható a parasztsághoz. A megtelepedett kevesek is mélyen a magyar paraszti életszínvonal alatt éltek.

A parasztházak nagy része régebben épült, általában vályog- vagy vert sárfalú épület volt. A hegyvidékeken esetleg kő alappal, a módosabbaknál pedig újabban részben vagy egészen téglából épült fallal. A tetőzetnél a cserép ekkorra már kezdi kiszorítani a nád- vagy zsúptetőt. A tipikus parasztház hosszúkás szobasor volt pitvarral, merőlegesen az utcára. Az utcai fronton egy-két kis ablak van, a többi helyiség a pitvarra néz, ezért általában igen sötét. Egy-két-három szobát a konyha, kamra, majd a melléképületek: górék, ólak, istállók, kocsiszínek sora, és a kerti illemhely (budi) követi. Pince már nem mindenütt tartozik a házhoz, fürdőszoba szinte soha, a padlásnak azonban komoly gazdasági funkciója van (terményszárítás- tárolás). Az ablakok nemcsak statikai okból kicsik: a fűtési nehézségek miatt az ablakok kicsisége is a hő védelmét szolgálja. A 30-as években indult meg az a változás, hogy módosabb falusi házakban lebontják a búbos kemencét, és cserép- vagy vaskályhát tesznek a szobákba. A búbos kemence többfunkciójú bútordarab volt: melegíteni, főzni lehetett vele, a kemencepadka pedig kiváló hálóhely volt a gyerekeknek. Most tehát a parasztház egész berendezését át kellett alakítani. A tisztaszoba érintetlen maradt hatalmas ágyával és égig érő párna-rakásával (melynek molytalanítása külön gondot jelentett). A lakószobába több ágy került, elsősorban a nőknek és a gyerekeknek (a férfiak nyáron a szérűskertben vagy a tornácon aludtak, télen az istállóban). Az ágyak mellett faragott asztal és székek, a ruháknak láda, falitükör, bölcső, plusz egy mennyezetről lógó petróleumlámpa: ez volt a hagyományos bútorzata egy paraszt-szobának. A falon szentképek, esetleg díszes tányérok, családi fényképek, Kossuth-kép. A 20. század első felében jelent meg a paraszti háztartások fontos bútoraként a ládát felváltó kétajtós ruhásszekrény (a sifon), a gazdagoknál pedig a városban megismert éjjeliszekrény, kanapé, nád- illetve hintaszék. A szobáknak általában földpadlójuk volt: ismerték ugyan a hajópadlót, ám - elsősorban Trianon után - a fa olyan drága anyag lett, hogy sokan inkább a földpadló mellett maradtak. Ennek rendben tartása úgy történt, hogy a baromfipiszkot és egyéb szennyet vízzel-kézzel hozzávetőleg simára kenték, majd rendszeresen beszórták homokkal. Időnként vizes seprűvel végigseperték, de ezt igyekeztek minél ritkábban csinálni, mert undok dolog volt, csúnyán verte a port. Nyáron gyakran hetekig egyáltalán nem is takarítottak, télen még ritkábban. A hagyományhoz igazodva Húsvét, meg Karácsony előtt tisztogatták ki alaposabban a lakást. A parasztházakra nem volt jellemző a tisztaság. (Baromfiürülék úgy került a padlóra, hogy hideg időben a naposcsibét és egyéb fiókákat is a szobában tartották.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy főleg télen, gyakorlatilag nem szellőztettek, szó ami szó, a parasztházakban irtózatosan fülledt-pállott rossz levegő volt, a TBC valóságos melegágya. A parasztok általában saját házban laktak, a cselédek, summások azonban nem, vagy csak az évnek egy szakában. Az uradalmi cselédlakások egyetlen helyiségből álltak, melléképületek és tároló helyiségek nélkül. Gyakran a konyha is közös volt, ami állandó súrlódásokkal nehezítette az amúgy sem könnyed életet. Az egyetlen szobában gyakran nem is egy család szorongott. A helyzetet már 1907-tôl törvényileg szabályozták, mely előírta minden családnak külön szoba építését, ám ennek végrehajtása - nagyrészt a háború következményeképp is - akadozott. A parasztgazdaságok cselédjei még rosszabb helyzetben voltak, sokszor még saját alvóhelyük sem volt, kénytelenek voltak az istállóval, csűrrel beérni.

A mindennapi élet egyetlen másik társadalmi réteg esetében sem függött ennyire az évszaktól. Télidőben, amikor nem volt mezei munka, a ház körül végezték az állattartással illetve a terményfeldolgozással kapcsolatos műveleteket. A munkaidőt a nap járásához mérték, napkeltétől napszállatig. Az evés-ivást jelentő ünnepek jó része is télre esett, így ilyenkor egészen kényelmesen telt az élet, csak a fűtés jelentett gondot, mivel a tűzifa igen drága volt, a szenet pedig nem ismerték illetve drágállották. Amint kitavaszodott, és főleg nyáron, a mezei munkák kerültek előtérbe. Mivel a munkaidőt most is napkeltétől napnyugtáig számították, ez most természetesen sokkal hosszabb volt, mint télen. A mezei munka ráadásul sokkal megerőltetőbb, mint a ház körüli. A rendkívül elcsigázó mezei munka, melynek során az ember teljes mértékben ki volt téve a természet szeszélyének, a parasztságot látványosan sokkal elhasználtabbá tette, mint a társadalom többi tagját. Ez különösen akkor volt feltűnő, ha pl. a parasztcsalád egyik tagja felküzdötte magát valamely altiszti rangig: megdöbbentő volt a különbség egy 40 éves paraszt, vagy egy ugyanennyi éves közrendőr között. A parasztok ennek megfelelően nem igazán kedvelték azokat, akiknek sikerült közülük kiemelkedni.

A táplálkozás jelentette a parasztság életének egyik leg hagyományőrzőbb részét. Ez is az évszakok függvénye volt. Télen általában naponta kétszer ettek. A reggeli - melyet az állatokkal kapcsolatos sürgős munkák: almozás, fejés, etetés után fogyasztottak - egyszerű, hideg ételekből állott. Kenyér volt az alapja (melyet hetente egyszer, otthon készítettek), ehhez szalonnát, kolbászt, esetleg sajtot, túrót, vajat ettek. A tejet, eredeti állapotában nemigen fogyasztották, inkább piacra vitték. A kávé és tea is kezdett elterjedni, de ezt a 30-as években Dr. Weiss István szerint "gátolta népünk nagyon alacsony cukorfogyasztása". A főétkezés, főtt étel formájában délután következett, általában nokedli, tészta, szárazbab-, káposzta- vagy krumplifőzelék volt, szalonnával, kolbásszal. Szigorú szokások szabályozták, hogy a hét egyes napjain, illetve bizonyos ünnepnapokon mit szabad enni. Katolikus vidékeken pénteken böjtöltek: ez vagy teljes hústilalmat, vagy halételeket jelentett. Karácsony szentestéjén (dec. 24-én) is halat illett enni, újév napján viszont malacot. Vízkereszt után, a farsangnak is megvoltak a tipikus ételei (farsangi fánk).

Nyáron, dologidőben naponta 4-5 alkalommal ettek. Hajnalban, még otthon bekaptak egy kis kenyeret, szíverősítőnek egy kis pálinkával, esetleg kávéval. A reggelit már a mezőn, egy adag munka után fogyasztották el, tarisznyából. Ez kenyér, szalonna, füstölt hús, kolbász, kemény tojás, vöröshagyma, esetleg paprika, kovászos uborka, kemény tojás, sajt, túró lehetett. Az ebédet déltájban az asszonyok vitték ki a mezőn dolgozók után. Ez lebbencs- vagy gulyásleves volt, jól megrakva sült szalonnával vagy füstölt hússal, krumplival, és természetesen jókora karéj kenyérrel. Ha nem tudták megoldani az ételszállítást, bográcsgulyást készítettek, vagy szalonnát sütöttek. A vacsorát már otthon ették, ez jó zsíros, tápláló paprikás, pörkölt, tarhonyaleves, tésztaétel, vagy kása volt. Az ételeknél fő értéknek a laktatóságot, tápértéket tekintették. Az ízek harmóniájára, finomságára nem ügyeltek, fűszereket nagyon szegényesen használtak (só, paprika, némi bors). A konyhatechnika kimondottan primitív volt: szinte minden étel odakozmált, egy része elszenesedett. A húslevesbe való húst szokás szerint 3-szor cserélt lében főzték, így az ásványi sók, vitaminok és az íz szinte nyomtalanul eltűntek belőle. A hagyományok sokáig legyőzték az újítást: az a nô, aki városi cselédként egészen jól megtanult főzni, falura visszatérve a hagyományos ételekhez és technikákhoz is visszatért. Az alapétel minden étkezésnél a kenyér volt: ez az Alföldön minél fehérebb búzakenyér, Észak-Magyarországon rozs- illetve kevert kenyér volt. A gyümölcsfogyasztás szinte ismeretlen volt, főleg a gyerekek lopkodták le a fáról a cseresznyét, ennek következtében a gyümölcs nagy részét éretlen állapotban ették meg. A hús nagyrészt sertéshúst jelentett, a tenyésztésnél a zsírsertések (mangalica) domináltak. A disznóvágás legnagyobb eredménye, a gazdasszony büszkesége a minél nagyobb adag, szépen kisütött zsír volt. Baromfit elsősorban tojóként tartottak, a húsát tyúklevesben, kiegészítő, ünnepi ételként ették. Süteményt, különleges ételeket csak a legnagyobb ünnepeken készítettek. A fehérje- és vitaminszegény, egyoldalú táplálkozás következménye volt a paraszti népesség átlagon felüli leromlása. Az öregeknél általános jelenség volt a fogak elvesztése, az emésztési zavarok. Az életmód jellegzetessége volt a személyes higiéné alacsony szintje: fürödni csak a legkényesebbek szoktak, nyáron leggyakrabban hetente egyszer (télen még ritkábban), egyébként változó intenzitású mosdással beérték (derékig, illetve a lábuk fejét lavórban). Intim testtájaikat nemcsak egymás, hanem a fürdővíz elől is igyekeztek elrejteni. Szemérmességük következtében még a fiatal lányok is nem ritkán kimondottan büdösek voltak, bár a gazdagabbak olcsó kölnikkel is próbálkoztak. A pipereszappant csak a városokban ismerték, falun a házilag főzött mosószappant használták. A fogkefét, fogport, "fogpépet" kevesen ismerték.

A hagyományos viseletet leghamarabb a leggazdagabb, majd a legszegényebb rétegek hagyták el. A leggazdagabbak azért, mert rendszeresen jártak a városba, gyerekeiket ott iskoláztatták, és volt pénzük a divat bizonyos követésére. A legszegényebbek pedig azért, mert cselédként, vagy időszakos munkásként kénytelenek voltak használt, uraktól levetett ruhákat hordani, és nem válogathattak a fazonban. A hagyományos viseletet a középparaszti réteg tartotta a legtovább, az is elsősorban az ünnepeken, és a forgalmas utaktól, csomópontoktól távol eső vidékeken. A háziipar visszaszorulása általános jelenség volt: a textilnemű alapanyagát már szinte kivétel nélkül boltban vették, otthon csak rongyszőnyeget készítettek, illetve az ünnepi viselet hímzését. Szokás volt a vásznat végszámra venni, amelyből aztán a fehér- illetve ágyneműt otthon varrták meg. Ekkoriban kezdett elterjedni a lábbal hajtható (Singer) varrógép. Használati tárgyaikhoz még komolyan ragaszkodtak: a fogyasztói társadalom ekkoriban még egyáltalán nem jelent meg a falvakban. Saját készítésű bútoraikat, ruháikat, illetve fazekasnál vett cserép-edényeiket, illetve bármely használati tárgyukat hosszú évtizedekig használták, és ha eredeti funkciójából kikopott, akkor is találtak neki újat. Tipikus kép volt a falusi tornácokon, a kilyukadt lábosban vagy kicsorbult köcsögben virító muskátli.

A családi élet terén jelentős változások zajlottak: a nagycsaládos életforma egyre inkább átadta helyét a kiscsaládnak. A fiúgyermek, amikor kikapta az örökrészét, külön házba költözhetett, és megházasodott, jobbára a faluból, vagy annak közvetlen környékéről. Ezt még akkor is igyekeztek tartani, ha a lány pl. cselédként a városban élt: hazavárták. Az özvegyek igyekeztek újra házasodni, a parasztgazdaság ugyanis csak teljes családdal működött. A családi élet tisztaságára ügyeltek, a kikapós asszonyt, megesett lányt kiközösítette a falu. A családot, sokszor a léha, kocsmázó férj ellenére, az asszony tartotta össze.

A szórakozásnak, művelődésnek új lehetőségei nyíltak. 1930-ra az analfabetizmust sikerült 10% alá szorítani. Ezt a folyamatosan épülő falusi-tanyasi iskolarendszer tette lehetővé. Az ilyen iskolák általában zsúfoltak voltak, az egyetlen osztályteremben 50-60 gyerek is szorongott. Az elemi népiskola 4 osztályát a gyermekek többsége elvégezte, de gimnáziumba, felső iskolába csak egy töredékük került, és ezek egy része is lemorzsolódott. A fő nehézséget a tandíj okozta (14 P félévente), de a jeles eredményűeknek csak a felét kellett fizetni. A Győrffy kollégium tehetségmentő akciója majd a 40-es években indul be.

A szórakozást a férfiak számára elsősorban a kocsma jelentette, részben az ivás miatt, de inkább a társaság, és egyes társasjátékok (kugli, kártya, biliárd) vonzották a népet. A nőknek gyakorlatilag tilos volt a kocsma, ők a tereferét otthon, illetve szomszédolással oldották meg. Sajnos, a parasztasszonyok napjának jelentős része ilyesmivel telt, jellegzetes dolog, hogy egyszerűen nem tanulták meg beosztani az idejüket, a házimunkát nem gyorsan és célratörően, hanem daraboltan, vontatottan, szétesően végezték. A férjük, amennyiben ezt észrevette, megverte az asszonyokat, de nem tudta, hogyan kell jobb időbeosztásra szokatni őket (valószínűleg azért, mert ez neki sem volt erőssége). A két nem közös mulatságát a falusi bálok, lakodalmak szolgálták, illetve a korszak nagy újdonságaként, heti egy-két alkalommal a mozi. 1934-tôl felvirágzott a Gyöngyösbokréta nevű, népi kulturális mozgalom, amely a visszaszoruló népszokások, népzene, néptánc és népviselet értékeit volt hivatott megmenteni, tulajdonképpen szép sikerrel. A nagyobb falvakban, a népi mozgalom eredményeképp már létrejöttek a népművelő- és olvasóegyletek, 1936 után pedig a népfőiskolai mozgalom.

Kép

A mindennapi élet egyes munkálatai:

Mosás

Enzimes bioaktív mosószerek és mosógép-centrifuga nem létezett, ezek híján pedig a mosás a háziasszonyok egyik legfárasztóbb munkája volt. A gazdagok számára ez azért nem volt gond, mert mosatni vitték holmijaikat. Akik ezt nem engedhették meg maguknak, azok számára a mosás 1-2-3 hetente egy hatalmas műveletet jelentett. A szennyest először is jól összevárták, két ingecske miatt nem rugaszkodtak neki egy ilyen tortúrának (a várás persze a tiszta ruhadarabok számának függvénye volt: a lányoknak azért is jelentett olyan nagy dolgot a hatalmas kelengyék összegyűjtése, mert 2-3 hétre elegendő ruhát mindig tartalékolniuk kellett - a másik meg az, hogy nem volt szokás a mindennapos fehérnemű váltás: sokan csak hetente vettek tisztát). A fehér és színes ruhaneműt is külön kezelték, színek szerint. Amikor már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, előszedték a hatalmas, fából készült mosóteknőt, befűtöttek a kemencébe, néhány órán keresztül vizet forraltak, teletöltötték vele a teknőt, és beáztatták a ruhát. Mosószerként leggyakrabban hamuzsírt, lúgot, szalmiákot, szappangyökeret, illetve ekkoriban már inkább háziszappant használtak. Megjelentek már a mosószerek (Persil), de ezt legfeljebb a középosztály engedhette meg magának. A mosószert vagy szappant a vízben feloldották, illetve a nagyon mocskos részeket jól bekenték, azután az egészet egy éjszakára ázni hagyták. A nagyon mocskos zoknikat, valamint a fertőtlenítendő holmit (betegek ágyneműjét, pelenkát, no és a textilzsebkendőt) kifőzték. A városi- és parasztházak egy részében külön helyiség, ún. mosókonyha is épült e célra, külön kemencével, és a kemence fölött beépített üsttel, a vízforraláshoz.

Másnap, jókor reggel folytatódott a tortúra. A szegényebbek az ázott ruhát kivitték a patakhoz, és ott kínlódtak vele tovább, a módosabbak (illetve a városiak) a konyhában folytatták. Ez legalább kétszeri vízforralással- és teknő-feltöltéssel folytatódott, közben a ruhát számtalanszor dörzsölni, dögönyözni, gyúrni, dagasztani és lögybölgetni kellett. Mivel a falusi házaknak csak kis töredékében volt udvari kút, általában maga a vízhordás is komoly erőnlétet igényelt - városokban ez is sokkal könnyebb volt. Ritka kitartás és fizikai erő kellett az igazi fehérség megközelítéséhez is, ha valaki igazi fehérre tudott tisztítani egy inget, annak az asszonynak komoly tekintélye lett a környéken. Ha a ruha többé-kevésbé kitisztult, egy- két öblítést is adtak neki, ezt sokszor még azok is a pataknál vagy a közkútnál oldották meg, akik addig teknővel dolgoztak. A tiszta ruhát (főleg a díszruhát) szokás volt zselatinnal vagy burgonyakeményítővel keményíteni, hogy utána úgy álljon, mint a bádog. A mosás végeztével jött a szárítás. Ezt sulykolással, mángorlással, illetve csavarással kezdték, majd kiteregettek. A faluban, kertes házban az udvaron ez nem volt gond. A gangos házakon is kifeszítették a szárítókötelet, illetve a padláson teregettek. Még télen is kitették a ruhát: a víz esetleg belefagyott, de egy-két nap alatt akkor is megszáradt. (Befagyás ellen azt ajánlották, hogy az utolsó öblítővízbe egy kis sót kell tenni.) Egészen hideg télben általában nem mostak.

Mosás után jött a következő szörnyűség, a vasalás. Ezt részben a sulykoló és mángorló oldotta meg, a még nedves ruhánál, polgári- illetve gazdagabb paraszti házakban azonban már volt vasaló, a hagyományos szenes-vasaló. Ez úgy működött, hogy a gazdaasszonynak jó előre faszenet kellett hevítenie, ezt belerakni a vasalóba, megvárni, amíg az átforrósodik, de nem égeti a ruhát, aztán a ruhát vízzel meg kellett permetezni, hogy a bádogszerűen kemény anyag valamennyire formálható legyen. Aztán el lehetett kezdeni a vasalást, rendszeresen lóbálva közben a több kilós vasszerszámot, hogy a szenet hevülésben tartsák. Közben a vasaló nőnek folyton figyelnie kellett, nehogy egy szikra kipattanván lyukat égessen a ruhába. József Attila nem ok nélkül állapította meg, hogy a mosónők korán halnak...

Egyébként, akinek volt kényes bundája, selyem nagyestélyije, finom gyapjúszövet-kabátja, esetleg frakkja vagy díszmagyarja, elvihette a vegytisztítóba is, mivel ezt az intézmény ekkoriban már létezett.

Szappanfőzés

Takarékossági okokból a parasztság és az alsó rétegek sokáig maguk állították elő az általános mosó- és tisztálkodó szert, a háziszappant. Ennek receptje a következő volt (Magyar Úriasszonyok Lapja, 1937.): a háztartásban megmaradt zsiradékokat addig kell egy edényben (és a kamra vagy pince hűvös szegletében) gyűjtögetni, amíg kb. 5 kilónyi nem lesz. Ekkor egy üstben, vagy legalább 30 literes nagy fazékban fel kell tenni főni 2 kiló marószódával és 12 liter lágy (lehetőleg szintén gyűjtögetett) esővízzel egyetemben. Az irdatlan méretű fazékra azért van szükség, mert a szappan nagyon könnyen kifut. Lassú keverés mellett főzzük 2 órán át, ekkor a fazék tetején szépen kiül a szappan. Ezt lemerjük egy edénybe. Az üstben maradt lúgot felhasználhatjuk faedények súrolásánál, vagy durvább ruhák mosásánál. A szappan már így is használható, de tovább lehet tisztítani: 1 kiló marószódával, és 8 liter vízzel újra feltesszük, és további egy óra hosszat főzzük. Ekkor a kész szappant vizes ruhával beborított faládikába kanalazzuk. Másnap, miután megszáradt kissé, kiborítjuk onnét, és dróttal vagy zsineggel feldaraboljuk. Utána gyakorlatilag évtizedekig képes elállni. (Ezt tanúsítom: nagymamám - nem tudom, milyen meggondolásból - az oroszok elől eldugott a padláson 10 db. mosószappant, úgy 1944 magasságában. 1986-ban került elő a kéményjavításkor, kifogástalan állapotban.)

Mosogatás

A mosogatás dézsában vagy zománcos vájdlingban történt. Ez a munka is komoly előmunkálatokat igényelt: vizet kellett hordani, a tűzhelybe begyújtani, és a jókora fazéknyi vizet felforralni. Fontos volt, hogy a víz forró legyen, mivel mosogatószer híján kizárólag a víz forrósága oldotta le az edényekről a zsírt. (Polgári házaknál szódával vagy szalmiákszesszel segítettek magukon.) Az edények közül a zsírtalan poharakat, kompótos tálakat vették előre, ezekkel nem volt gond. Utána jött a porcelán-nemű, vagyis a tányérok, majd az evőeszközök. A tányérokból az ételmaradékot kikotorták, és egy külön moslék-gyűjtő edénybe tették. A tányérokat addig dörzsölték a forró vízben, amíg a zsír leoldódott róluk. Tekintettel arra, hogy az ételek sokkal zsírosabban készültek, mint manapság, a tányérok után a mosogatóvíz már eléggé sűrű volt. Az asztali eszközök után jöttek a főzőeszközök: a fazekak, lábosok tisztogatása. Mivel gyakori volt az étel odakozmálása, ez nagyon fárasztó munka volt: késsel és drótkefével vakargatták a nagyját, a kisebb leégésekhez pedig súrolóként homokot alkalmaztak. A VIM súrolópor megjelent már a piacon, de az egyszerűbb háztartásokban még nem használták. Mivel mosogatószert sem használtak, az öblítés nemigen volt szokásban.

Az edények szárítása is külön gondot jelentett: nem ismerték még a csepegtető szárítást: a legtöbb háziasszony kikérte volna magának azt a felháborító ötletet, hogy a nedves edényeket szerteszét hagyja a konyhában. Így azután következett a törölgetés. (Ilyenkor lehetett a legtöbb poharat, tányért összetörni.) A törölgetés nem volt igazán higiénikus módszer, arra azonban jó volt, hogy az esetleges zsírmaradványokat szépen szét lehetett vele kenni. Utána pedig jó néhány törlőruha szaporította a következő nagymosásra váró szennyest... A mosogatás rendszeres utómunkálatai közé tartozott az evőeszközök ápolása. Jobb házaknál, ahol ezüst vagy alpakka evőeszközökkel ettek, és kevésbé előkelő helyeken, ahol csak vas-eszcájgra futotta, egyaránt rendszeresen kellett rozsdátlanítani ezeket a fémtárgyakat. A Magyar Úriasszonyok Lapja a következőket tanácsolja ezüst evőeszközök ápolására: először is, forró, szódás vízzel egyenként lemosni, majd forró vízzel leöblíteni, és lenvászonnal törölgetni. Utána fehér krétapor, egy rész szalmiákszesz, egy rész spiritusz és egy rész víz keverékével, egy régi fogkefe segítségével egyenként alaposan átdörzsölni, majd lenvászonnal illetve puha szarvasbőr-darabbal fényesíteni, végül egyenként selyempapírba göngyölve tárolni. Többek között ehhez kellett a cselédlány.

A zsíros mosogatólevet szinte sehol sem öntötték ki: falun, kertes házban szinte mindenütt hizlaltak egy-két disznót: a vályúba előre odakészítették a korpát, hozzáadták a tányérokból kikerülő ételmaradékot, majd az egészre ráöntötték a még meleg, zsírtól csicsogó mosogatólevet. Néhány perc alatt a korpa kiválóan összedagadt, ez volt a moslék, az általánosan ismert, természetes alapanyagú és rostban gazdag malac-táp.

Takarítás

Ez is fárasztóbb munka volt, mint manapság, de meg kell mondjam, nem csinálták túl gyakran. Voltak olyan műveletek, amelyeket jobb házaknál minden nap elvégeztek. Ilyesmi volt a portörölgetés. Ahol volt cselédlány, ez garantáltan az ő mindennapos dolga közé tartozott. Erre a célra a tollseprűt alkalmazták, amelyekkel végigpepecselték a szekrényeket, polcokat, vázákat, illetve ahol volt, a temérdek dísztárgyat, illetve a faragott bútorok összes zegzugát, a képkereteket, csillárokat. A tollseprűvel távolították el a legfeltűnőbb helyeken függeszkedő pókokat is. A szobát is illett felseperni egy-kétnaponta. Jobb házakban ezt a célt a finom sertéjű partvis szolgálta, kevésbé jó házakban beérték közönséges seprűvel. Ha volt rongyszőnyeg a lakásban, azt legalább kéthetente-havonta kiverték, a perzsaszőnyeget is, csak kíméletesebben. A konyhát, fürdőszobát illett naponta, illetve nagyobb munkálatok után felmosni. A mai csavaróval felszerelt felmosón vödör elődjét már ismerték, de a háztartások többségében kézzel csavarták a felmosórongyot. Szennyezett padló esetén a vízbe kis szalmiákszeszt vagy ecetet tettek, ami jól tisztított, de eléggé büdös volt (el lehetett dönteni, mi a kellemetlenebb: a kosz, vagy a tisztaság szaga).

Időnként - legalább évente kétszer, Karácsony és Húsvét előtt illett nagytakarítást rendezni. Ez felemésztette a háziasszony és az esetleges cseléd összes erejét (a család is hideget kapott ilyenkor enni). Kiverték és kimosták a függönyöket, szőnyegeket, falvédőket, díszpárnákat és ágytakarókat. Húsvét előtt sok helyen, pl. a parasztházak majdnem mindegyikében meszelni is illett. Ez a háziasszony dolga volt: sártapasztással kezdődött, majd a mész kikeverésével folytatódott: erre nagyon kellett ügyelni, ha túl híg volt, lefolyt a falról, ha meg sűrű, akkor szemcsés, darabos lett. Maga a meszelés is a nők dolga volt. Előkelő házaknál, ahol nem meszeltek, a szobafestést vagy tapétázást természetesen nem évente csinálták, így itt ez a programpont elmaradt. Helyette fentről lefelé haladva leszedték a rejtett pókhálókat, a bútorokat is elhúzták, ha volt vitrin, kitörölgették, az ezüsttárgyakat kifényesítették. Külön tortúra volt az ablakpucolás: ecetes vízzel csinálták ezt is, tiszta ronggyal mosták, majd újságpapírral szárazra és csillogóra törölték. Mivel az ablakok nem nagy táblákból, hanem sok apró ablakszemből álltak, ez nagyon lassú és majdnem hiábavaló feladat. volt. Ugyanezt kellett végigcsinálni a csillárok, illetve az üvegezett szekrényajtók esetében is. Az ajtókat is le kellett mosni: egyes, pedánsabb házakban még az ajtókilincset is megmosták minden vendég után, de ez ritka dolog volt.

A takarítás egyik utolsó és legfárasztóbb művelete a padlófényesítés volt. Lakk híján ezt a padló viaszolásával vagy olajozásával oldották meg. A padlóviaszt is házilag főzték, esetenként sárga festékkel színezték is. Az olaj vagy a viaszolás ellenállóvá és vízhatlanná tette a padlót, ugyanakkor kellemetlen volt, hogy ha pl. egy kisgyerek fehér harisnyával elesett rajta, a harisnyát nemigen lehetett tökéletesen kitisztítani. Jobb polgári házakban a cselédlány dolga volt a "wixelés": a padlón többé-kevésbé egyenletesen szétöntötték az olvadt és esetleg színezett viaszt, majd puha rongyot kötöztek a cipőjükre, és twist-szerű táncot jártak, legalább félóra hosszat. Sietni kellett, hogy a viaszt még lehetőleg olvadt állapotban jól szétkenjék, utána pedig csillogóra fényesítsék.

Külön gyakorlat volt a konyha és a kamra kitakarítása: minden egyes lábast, üstöt, még a ritkán használt szitákat, paradicsompasszírozókat is évente legalább egyszer lemosták, az összes lekváros- és befőttes-üveget áttörölgették, felderítették, miben tanyázik moly, stb.

Utána minden résztvevő napokig nyögött (ez ma is így van, pedig mennyivel jobbak az eszközeink...)

(Szövegforrás: www.bibl.u-szeged.hu)

 Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.